HUNGARIAN POEMS / VERSEK / 1996-2008 tiborlhargitai@gmail.com
A KERESÉS
Az ember nem egyenlő
ki búsan sír
ki tudja, hogy húsba ír
ki csak sír és ír.
A KULLOGÓ TÖMEG
Hullámokban jár, mozog
a balga tömeg:
néha lohol, néhol léha.
Észre csak egy veheti...
AZ IDŐ
Az idő áll időtlen,
csak a benne lévők múlnak
kifogyhatatlan.
S ki keresi, nem találja,
hiszen őt is egészen átjárta.
AZ ÉLET
Születés és halál
vörös és kék
hideg és meleg
tűz és víz
lent és fent
menny és pokol
kint és bent
folytathatnám és...
LENNI VAGY NEM LENNI
A halál után a semmi,
bár de szeretnénk nem egyedül
lenni!
A mindenségben megmártózva
születsz és éled az életed.
Érzed, látod, s tán féled vétked,
a semmi majd feloldoz téged.
Ha feketének, ha fehérnek.
Ha végtelennek, ha képzeled
Ha, ha, ha ,ha
AZ ÚTON
Az úton töprengek az életen:
mi is e kettő énnekem?
Ami előttem az remény,
mi mögöttem az emlék,
ahol - az vágy.
Ha alatta, reménytelen,
ha felette, reménnyel teli,
ha mellette...
De valaki megérkezik.
BÁR CSILLOG-RAGYOG
A kort, amiben élek
uralják a gépek.
De majd Ti látjátok
milyen sötét volt ez az átok.
Hisz használni nem tudtátok.
ISTEN NYAKLÁNCA
Ráfűzve idő, tér, élet.
De neked nem kell félned,
hisz úgysem érted!
MEGTARTANI
Megtartani nem lehet
mit létre hozott a képzelet.
Foltozod, javítod s képzed,
de ő alkotott téged.
Része vagy: foltosodsz,
romlasz és bomlasz.
AZ ALKOTÁS
Az alkotás önzés,
kinyilatkoztatott kényszer,
nagyravágyó gondolat
nyaggatni másokat.
Következménye a tett,
ami azonban fontos,
hogy eljussunk a ponthoz.
AKKOR MI VAN?
Múlt, jelen, jövő
meg nem közelíthető.
Múltad már nincs,
jelened most múlt, jövőd még nincs.
Akkor mi van –
...csak ez
ELKÖSZÖNNI NEHÉZ
Ha ösztönökön túl haladsz
és észleled a halmazt
a gyönyörűség fájdalma
gazdagon jutalmaz.
Ha meglátod helyed a bolyban,
mint árnyékot a holdban,
akkor már tudod, hol van.
Ha kezded szeretni a semmit
sajnálni fogsz mindenkit.
NYOMHAGYÁS
Kétségbeesetten, ki üt
ki sír, ki ír, ki kiált, ki fest,
ki farag, ki karmol, ki harap.
Megfontoltan, ki üt
ki sír, ki ír, ki kiált, ki fest,
ki farag, ki karmol, ki harap.
Lelkesen, ki üt
ki sír, ki ír, ki kiált, ki fest,
ki farag, ki karmol, ki harap.
Bután ki üt
ki sír, ki ír, ki kiált, ki fest,
ki farag, ki karmol, ki harap.
Azonosítsd be magad.
BALANSZ
Felborítani, megrendíteni,
kibillenteni nem lehet.
Ha azt hiszed megszeged
fogalmad sincs, mi lehet.
Csak részleteit ismered.
LERÁGOTT CSONT
Tudatod hasad
s csak a nyomod marad.
Rettegett idővel
tartod fenn magad.
Töröd, temeted s égeted,
mert elviselni nem mered.
S már jönnek is az istenek.
Most már könnyebb az életed,
csontod sem kell féltened
leválasztod lelkedet.
Akár mi is lehet, s istenek
lakomáján mondod,
- életed boldog hisz nem tied a csontod -.
MATATÁS
A csöndben könnyű matatni
s a hangokat hallgatni.
Honnan jönnek, nem tudod,
csak sejted, s írod a verset.
Őseid szólnak a sorokban,
újjászületnek ujjadban.
Hallgatod a hangokat
s mozgatod a tolladat.
Feltámad így mindenki
és meg sem kell rettenni.
Hisz mind ez beléd van faragva,
mint betűk a szavakba.
― A társadalom rétegeződése. ―
MIÉRT NEM ÍR AZ EMBER
Inkább másokat zaklat.
Térít, győzköd, ösztökél,
szid, segít, gyűlöl, kérdez, mesél.
Pedig csak magának beszél.
De ha leírja látja, miért véres a szája,
így van ez kitalálva.
Meg aztán ha mindenki írna,
nem volna elég a tinta.
CSAK LEÍROM
Életed a vágóhídra viheted
akkor sem érted, miért lesz véged.
Csak kérded, csak kérded, csak kérded.
MÚZSÁID A GÉNEK
Múzsáid a gének
mint azok a vének,
kik benned élnek.
Ők tolongnak agyadban
s kitörni vágynak,
feszítik a zárat.
Várnak, hogy kinyisd
már a szádat.
SORSOD A CSONTOD
Sorsod megpecsételődött rég,
mind magadban őrzöd még.
Ha kifordulnál látnád
milyen minta várt rád.
A KULCS
Bogozod a szálakat
mint padláson mi rád maradt.
Boldogság érzése futja át lelkedet,
mint csillogó kulcsot lelő gyermeket.
Bár a zárat nem is leled,
a kulcs azért a tied lehet.
SZERELMES VERS
Írtunk mi már ilyet,
kettő meg is született.
Gyönyörködhetsz bennük lelkem,
mint ebben a versben.
Olvashatod őket némán
és emlékezhetsz én rám.
Csak úgy, mint magadra
s a szerelmes szavakra.
Hisz húsba ír az ember,
s a szerelmes szavak sem
tudnak többet mondani,
mint mit belőlük ki lehet olvasni.
EGY SZÓ
Ha egy szóba sűríted mind azt mi fontos,
mielőtt eljutsz a ponthoz.
Ha egy szóban látod az egész világot.
Ha tudod, le sem írod.
ESZMECSERE
Egymást nem értjük csak magunkat,
a már elhangzott szavunkat.
Így ha valamit hallasz csak értelmetlen halmaz
magadban rendezed, vágod.
Ha értelmét látod átkorrigálod
s visszavágod - na látod.
Hát igazad van, feleled.
Ő ugyanezt teszi.
Így az értelmét veszti minden mi áthat,
vagy elhagyja a szádat.
Így formálódik a világ, míg valaki nem kiált,
aztán minden megy tovább.
Bottal ütjük a nyomát, utol senki nem érheti,
ezért nem is értheti.
Mindenki tapogat, keresi a pontokat,
s illeszti a foltokat.
HÚSBÓL-HÚSBA
Húsból - húsba ír az ember
s nem csak a szerelemmel.
Minden onnan, s oda érkezik
még ha meg is mérgezik néha.
Így változik a séma, s gyarapszik a téma.
AZ IGAZSÁG
A cél szentesíti az eszközt.
Avagy az igazságnak meg kell adnod magad.
Mint a pók ki szövi a hálót, te is csak az utad járod.
A szálak összefutnak törvénnyé alakulnak.
Csak ha az egészet látnád, értenéd miért járkálsz.
TUDD
Ha hangyára lépsz,
te is bolyban élsz.
Te sem vagy több se jobb,
csak a lábad nagyobb.
Mindenki egyformán fontos,
hogy eljussunk a ponthoz.
Rád is léphet valaki
mielőtt eltiporja valami.
A VALLÁS
Álmodsz egy szebb helyet,
s nálad nagyobb lelkeket.
Keresed a helyedet,
s így születnek az istenek.
Mit felfogni nem lehet,
kimondani sem mered.
Elviselhetőbbé teszed,
vallod, más adta ezt neked.
VALLÁS–VÁLÁS
Az egyik térdel, a másik hasal,
amaz meg csontokat kapar,
mégis mind egyet akar.
Amaz borul, az ott dúdol, ez itt sír.
Egyik földre, másik tűzbe,
van ki vérbe, ki meg égbe.
Milliárdképp’ könyörögnek
a bennük létezőnek.
Mind mást hadar, mégis mind egyet akar.
A LÁNCSZEM
Szétnyitva csapongsz,
az utolsó a sorban,
ebben a korban
ki kapcsolódni vágyik.
Eddig mindenkid ezt tette,
így jutottál e helyzetbe.
Most rajtad a sor.
A ponttól eddig,
rajtad csüng mindegyik.
Benned él mind,
s te is, ha akarod,
húsba kell akadnod.
ÁRTATLANBÓL
Játszani szerettél,
semmit nem kerestél.
Saját világodban éltél,
semmit nem kértél.
Keresni kezdtél,
semmit nem leltél.
Sóvárogni mertél,
s mindenből vettél.
A kedved elhal,
a világod felfal,
s a gyerek meghal.
AZ ÁRTATLAN
Mindig éhes és tátog,
bekapná a világot.
Aztán siet, mindig harap,
de egyre kevésbé ízlik neki a falat.
VISSZAVÁGYÓDÁS
Az élet úttalan, visszavágyódsz untalan.
Szépíted a múltadat s építed az utadat.
Hova vezet, nem tudod, csak érzed.
Tán az anyai méhhez,
de ha azt is kevesled, tovább kell keresned.
............................................
.................................
............................................
..............................
.....................................................
..............................................
............................................................
.............
....................................
......................
...
.............................................
............................
.................................
.......
..................................
................
.
A KIS ÉLET
Csak láncba fűzve láthatod,
mi az, ami áthatott.
Mint szem, körbenézhetsz,
hogy mi a közöd az egészhez.
Gyönyörködve áthaladsz,
boldogan tapogatsz.
Ha szerencséd van, fénylesz,
s az életed szép lesz.
Ez a szem jutalma,
hisz’ a lánc is rá van utalva.
Ennyi éppen elég,
hogy forogjon a kerék.
SZEBB VOLNA A MINTA
Ha mindenki írna
nem lenne tinta.
Könnyű lenne látni,
nem volna mit várni.
Nyitott könyv lenne az élet,
s benne színes képek.
Betelnének a lapok
s múlnának a napok.
MIT HOZ A HOLNAP
Ahogy tudatod hasad
s a jövőben matat,
nem érzed már felvértezve magad.
Nem tudod, hogy hol,
s mit hoz a holnap.
Megéled vagy eléred, nem tudod, és nem érzed.
Levetkőztet ez az érzés
ha foglalkoztat ez a kérdés.
Ennek aztán ára lesz, hisz’ a lét bizonytalansága ez.
AZ ÍRÁS ÖRÖME
Minden érzés papírra vethető,
egy kissé kikerekítendő.
Csak úgy, mint minden gondolat,
mint egy fonalgombolyag.
Jólesik kiírni magából,
mi ki nem jönne magától.
Sorokba rendezni az életet,
hű de nagyon szép lehet.
Olvasni a sorokat és számolni
a pontokat.
A KÉPZELT ISTEN
A betársított képzelet Ő,
mint gyermeknek a mentő,
mint az anya, ki mellett nem eshet baja.
Képzeld el, milyen lehet,
kinek képzelete istent teremt.
Védőoltás ez testnek, léleknek,
s azoknak, kik ekképpen tévednek.
M.m. KOZMOSZ
Hajam erdeiben irtják a fákat, húsom ereiben építik a gátat.
Testemben izzik a láva, fülemben kering a lárma.
Körmeim kontinensek, miket néha rág az idő.
Egymással csatáznak, néha tán leválnak.
Közben T.H. sem tétlen.
Öli szépen a levegőt és minden környezőt.
S valahol tán, már jön a korpa, mi lehet, lenyom a porba.
Hát hol lenne béke, mind ezt figyelembe véve,
mielőtt mindennek vége.
A BUBORÉK
Buborék az ember
tele szerelemmel.
Ha semmi nem feszíti
elszokott kenődni.
Buborék az ember
tele gondolattal.
Ha nincs ami feszítse
el van veszítve.
NEM TUDOM, NEM ÉRTEM
Nem tudom, hogy mit jelent az élet,
mitől múlnak az évek, miből születik a gondolat,
s miért gyártjuk a gondokat?
Nem tudom, hogy mit nem jelent az élet,
mitől nem múlnak az évek, miből nem születik gondolat,
s miért ne gyártsunk gondokat?
KINYÍLT A KAPU
és elkezdett ömleni, mi már kezdett elönteni.
Töltődtem eleget, így leltem meleget.
Most fűtöm a hideget.
LÁTTÁL MÁR GYEREKET LOVAT VEZETNI?
Láttam egy gyereket lovat vezetni.
Elgondolkodtató, ki mondta ezt neki?
Nem a ló, az biztos, nem is az apja.
Tán’ a nagyapja, de annak ki mondta?
EMBER
Letudja-e írni önmagát az
ember
vagy csak a jelét tudja az
ember
netán formáját sejti az
ember
talán tükörképét ismeri az
ember
lehet, hogy csak ember az
ember
HULLÁM
Ha mennek a dolgok, a lelked boldog.
Várod a napokat, mint hazardírozó a lapokat.
Mígnem felérsz, s mindent elérsz.
A lelked fáradt lesz, s a tested mágnes lett.
ÉDESANYÁMNAK
Oá-val indultál, Anyuvá lettél
s közben felneveltél.
Volt egyszer egy Apám is, de az persze nem számít.
Szépek voltak az évek, szerettelek téged.
Aztán férfiak jöttek s belőlünk mindig törtek.
Aztán jött egy kövér éhes,
több törésre már nem voltam képes.
Hátra hagytam házat s hazát
és velük egy Anyát.
Az éhes kövér egyre hízik.
Felfalta Anyut és Anyámat,
de nem ízlelheti soha az Édesanyámat!
ÜRESSÉG
Csak atomjaid rezgése van jelen a térben.
Nem sokat gondolkodsz az egészen.
Nem is gondolod, hogy érdemes leírni,
ami egy sorban úgysem fog kiférni.
ÁLMATLAN VERS
Lehet már mindent leírtam, többet is mint akartam. Bár erőltetni is lehet, hogy gyötörjön a képzelet.
Fárasztani agyamat s elaltatni magamat.
JAJ DE FÉLEK
tán közel az idő, hogy nem lesz mit írni,
s üres lapokat nem érdemes gyűrni.
minden elkezd kopni, a tinta se fog fogyni
elveszítek tintát papírt és velük tán még valamit
A FÜZET
Tiszta, üres, vastag füzetet vettem.
Írni kezdtem minden tettem.
Ha rosszat tettem - kitéptem s újra vetettem.
Mikor letettem füzetem, koszos, teli, vékony.
VÁGYAKOZÓ
Ponttól a pontig vágyakozik az ember.
Nem tudná folytatni, ha ez nem így lenne.
Így el kell kezdje, s megjöhet a kedve.
Ez ami hajtja, míg letűnik a napja.
Ha a napja le nem menne, nagy bajba keveredne.
Hisz akkor láthatná, nem csak ideje nem volt rá!
ISMÉTLÉS A TUDÁS ANYJA
Midig mindenki ugyan azt mondja, írja, sírja.
Ki meddig bírja, az is meg van írva.
Hisz bennünk van a minta, minek gyökere közös.
Összekovácsolta megannyi ős, erről beszél minden ismerős.
Mint ősi sablon, ráül ez minden estre, versre és esetre,
hogy tudást nyerjünk mindenesetre.
A FÜZETEM
Füzetem tapogatom, gyarapszik a drága.
Jóleső érzés hagyni valamit hátra.
Én tudom mit rejt, hol mit találok.
Benne nincsen titok mit ki nem találok.
Rendelkezem vele, léte rajtam áll,
én döntök, sorsa élet vagy halál.
Fenséges érzések, bár tudom hamisak.
Füzetem, ha írhatom, ki tudja hol hagyom?
Ki tudja, mit rejt?
Benne titkok, talányok miket tán soha ki nem találok.
Rendelkezik velem, létem rajta áll,
s eldönti végül, élet vagy halál.
AZ ÉN ISTENEM
Minden versemben keresem,
s nem lelem.
Mindenkiben meglelem,
s nem merem.
Mindenhol látom,
s nem bánom.
Mindenkor értem,
s nem félem.
Mindig kérem,
s nem kérdem.
Mind,
s nem.
MINDENT A MAGA IDEJÉBEN
Igaz
a mondás, az időzítés lényeges.
Bár mikor ezt mondják, kimondani sem érdemes.
Túl sok a direkt véletlen,
kénytelen-kelletlen.
De egyszer majd minden ponton, térképpel állhatunk elébe.
AZ ELMÚLÁSRÓL
Jól figyeld meg magad, de ne csak a képet.
Mind azt mi téged jelent, elnyeli az élet.
Bár te sem magad voltál, te is csak hozzáadtál.
Örökösöd ha van, már darabokból ott áll.
Kezeden a sebek lehet egyszer valakit
majd érzékenyen érintenek.
Rajtad már beforrtak, de másokat megfojthat.
Mindent mit kaptál tovább is adtál.
De ami te voltál, az nincs már.
Mint gyerekkori pici cipőd,
miben járni nem tanultál.
A FÉLTÉKENYSÉG
Mitől fél az ember oly nagy szerelemmel?
Támad szívében, mielőtt le kéne vetkőzzön.
Nem tudja kitárni, így el kell rejtőzzön.
Így őrzi hibáit, s minden mást kitágít.
Ha előjön, csak harap s ugatja önmagát.
A VITA
Mindent, mit magadban rendezned kell,
megmozgat, selejtez, rendezget.
Nagytakarítás ez az agynak és léleknek
és kik benned kétkednek.
KILELT AZ ISTEN HIDEGE
Sokat
írtam, fűtöttem a hideget,
addig-addig most már én is fázom.
Kilelt az isten hidege, érzem is ezt magamon.
Jobb, ha magam most az időnek megadom.
Hagyom folyni, és én végzem dolgom.
Hagyom Istent hadd boldoguljon.
IDEGES SZOMORÚSÁG
Szomorú az ember hogyha nem tud írni.
Napjaival magának nem tud elszámolni.
A napok múlnak s a lapok üresek.
Ha nincs ami megtöltse, minden csak felesleg.
AZ ANYA
Az anya érezve jó!
Jólesik, ha simít,
s borzongunk, ha visít.
Így is úgy is jó,
mert szeretjük,
így a miénk -
bár csak úgy szeretnénk,
ha rá kell jönnünk,
hogy mást is akar,
nem csak minket.
Addigra már minden mindegy!
AZ ÓRA
Sem így, sem úgy
nem az idő része az óra.
Karunkon hordva
vagy felnézve a holdra.
Szabdalva az időt darabolva
ki erre - ki arra.
Magára húzza s úgy érzi birtokolja.
Felhúzza, hogy járjon
s megnézi, hogy várjon.
Ha elromlik, úgy érzi legyőzte,túlélte.
Aztán újat vehet helyébe,
s kezdheti elölről, ha megérte.
A napot, ha nem látja lement,
ha látja felkelt.
Azt hiszi, hogy mérhető
és kézben vihető.
Pedig csak magát méri kívül és belül.
A HIÁNY
Csak az hiányzik, ami volt vagy van,
csak nem ott és akkor, mikor te akarod.
A FORMA
Kell-e vers a soroknak?
Hisz’ sok mindent feloldhat.
Értelmet, lényeget s rányomhat bélyeget.
Amik versnek a sorok,
az gyereknek a homok.
Turkálja, rendezi, vízzel megöntözi,
s néha magára keni.
NEM AKAROK ÍRNI!
Az ír, ki szenvedett,
másképp’ ez nem lehet.
Mit megélt és átgondolt,
a tollából rácsorgott.
Rácsurgott a papírra,
s a panaszát kiírta.
Ha dolgai mennek,
csak locsog az ember.
Ideje nincsen, efféle tettre.
Ilyenkor félek, ne történjen semmi,
amiért papírt kéne elővenni.
NE CSAK ÍRD, OLVASD
Ne csak írd, olvasd is az életed.
Mit egyszer leírtál, máskor hasznodra lehet.
Hadd, hogy tanítson,
tanulj tőle bátran.
Egyszer már leírtad, de nem biztos, hogy láttad.
Gyönyörködj s örülj,
mily szépet kaptál.
Tanulj meg látni, míg meg nem haltál.
A TUDÁS KÖNYVE
A tudás könyve mi vagyunk,
s ha kinyílunk belehalunk.
ÉLŐ
Minden zabál ami él,
minket is zabál az idő.
Na ki Ő?
A LÉT ÉRTELME
Értelme a létnek, oly csekély és rengeteg,
mint méhésznek a méhek,
mik méz nélkül neki semmit nem érnek.
De miért gyűjtik a mézet a méhek?
Tán minket szeretnének?
Vagy ők is csak éhesek.
ÍGY ALAKULT
Alakul a világ törvénnyé rendeződve.
Benne sok-sok művész törvénnyel rendezgetővel.
Gondolkodók hada tapogatja sémát.
Dolgozók halmaza rakja a téglát.
A KÉPZET
Ez a világ egy inger, álmodod vagy éled,
ugyanaz a vége.
Minden hat mindenre, ezért van egyensúly mindenben.
MIÉRT KÉRDEZÜNK?
Fontos-e, hogy van-e csepp a tengerben?
Fontos-e, hogy van-e, homokszem a sivatagban?
Nem, hiszem.
MIÉRT?
Miért él kétszáz évet a hattyú?
Miért nyer oly kevés a lottón?
Miért halnak az ártatlanok?
Miért élnek jól a gonosztevők?
Miért nem lázad a zebra?
Miért kérdez az ember?
Miért ne?
VAN KI, HISZ’ A TÖBBI
Van, ki vízen járhat
hisz’ a többi alámerül.
Van, ki nagyot mondhat
hisz’ a többi néma.
Van, ki korán hal
hisz’ a többi sokat él.
Van, ki láthat
hisz’ a többi csak néz.
Van, ki tud
hisz’ a többi tudatlan.
Van, ki
hisz’ a többi.
NINCS ÚJ A NAP ALATT SE FELETT
Mint kötéltáncos vágyódhatsz fel vagy le,
de
kötéltáncos csak a kötélen kell.
Két pont között kifeszített a léted.
Mikor indulsz s mikor érkezel - kötéltáncos nem leszel.
TE VAGY
Holdat nézve te vagy a nap.
Vízbefúló beléd fullad.
Szálló madárnak te vagy a levegő.
Izzó parázsnak hűsítő szellő.
A földnek temető, Istennek teremtő.
Anyának gyermek, halálnak vermek.
Gyásznak fekete, kalásznak kenyere.
Szobának lakója, a világnak
AZ ÉLET SZÉP
Minden tökéletes,
hiszen semmi nem az.
Viszonyítani nem tudsz,
csak amit akarsz.
Minden úgy jó, ahogy van.
A világ leírhatatlan.
Mégis írom, miért ne írnám.
Senki, úgysem kíváncsi én rám.
Paradox az élet.
Boldog és szép a halálhoz vezető út.
ITT.
Talán fontos mielőtt vége. Meghallgatást nyerni, úgy ezer évre.
Megtalált fülekbe súgni, mit a halál elfog dugni.
Tudatni az élőkkel, hogy léteznek, akármit is képzelnek.
Büszkén megjósolni a semmit, és meghallgatni mindenkit.
OTT
SZÉP LETT
Múlnak az évek, peregnek a képek,
lassan minden nagyon szép lett.
Fekete köd leple tartja a múlt sötétjét rejtve.
AZ ŐSI VÁGY
A halált túlélni,
halál után látni,
hallani hangokat,
tapintani dolgokat.
Hallhatatlannak lenni,
hisz’ nagyon fáj a semmi.
Megszólítani ki itt maradt
s mind a halottakat.
Eme ősi vágy, szinte
mindent megmagyaráz.
Istent, Jézust, Buddhát,
s minden szellem titkát.
A LÉLEK
Mi csal könnyet az ember szemébe?
Mitől alakul ki a léleknek rezgése?
Mikor az anyából a napvilágra szakad
s levegőért harap,
ez az érzés életébe tapad.
Most szembesült az első elmúlással,
bár, de csoda történt, mégis él.
Lát, hall és éhes.
De ez kell a túléléshez, ebből merít egy életen át
s tartja életben önmagát.
Átvetíti mit már megélt fényt, hangokat, életet,
s a túlvilági képzetet.
Ezért gördülnek a könnyek, zakatol a lélek
és örülünk a fénynek.
A SZÍV
Unottan zakatol, szokása, hogy verjen.
Sokat kell tenned, hogy új ritmusra leljen.
Ezért aztán sokszor, hozzád kell, hogy szóljon.
S ha fáradt vagy ellenkezni a szíveddel, kell cselekedni.
De vigyázz, mert a szív, a szív unalmas szerv!
Ha őt követed, tudd, újat nem cselekszel.
Könnyedén becsap, hisz’ csak unja magát.
Csapongani kíván, hogy megtörje unott ritmusát.
Ettől változik a világ, s bár mást nem cselekedtél
se te, se más, hisz újat tettél, mint mindenki más.
AZ UTOLSÓ LAP
Az utolsó lap
üresen szép,
így tartja bennünk
a reményt.
Én ezt most már
összefirkáltam,
reményembe belecsináltam,
de meg azért nem bántam.
MÁSODIK FÜZET
ÚJ FÜZET
Az izgalom elragad,
új füzetbe fűztem tollamat.
A húsommal ezt nem teszem,
így tiszta a lelkiismeretem.
MOST VAN EGY ESÉLY
Van egy esély, hogy szóljunk.
Azokhoz, kik soron vannak.
Sem előtte, sem utána nem érvényes,
csak halmaz, s csak a középső jutalmaz.
Így ír a szó és szól az író,
hallgat a beszélő, beszél a hallgató:
hahó...
ÖRÖKSÉG
Mint az itatóspapír a tintát,
magadba szívva őrzöd a mintát.
Mit beléd préselt Apád s Anyád,
gyarapítva adod te is tovább.
FORMAVÁLTÁS
Vászonról, füzetre, színekről feketére.
Mérete kényelme élete lényege.
Kapzsin féltem és úgy érzem,
zsebembe befér, egy próbát megér.
A LERAKOTT FÜZET
A lerakott füzet teleírva ott áll. Prédán vár, védtelen.
Borítója mint sírverem. Erdőből vétetett, erdővé lesz.
NYÁRI IDŐSZÁMÍTÁS
Egy órával előre
állítottuk az órát,
mert azt mondták.
Így később leszünk
álmosak, hisz’ az időnek
mindenki szót fogad.
Azt is mondták,
idővel meghalunk,
hát mi szót fogadunk.
A VONAL
Két pont között
legfontosabb a
görbe, betűkbe törve.
Hosszabb mint az
egyenes, de ugyan
ahhoz a ponthoz vezet.
MÚLTTEMETŐ
A múltat eltemetni nem lehet,
hisz’ elporlassza a sírfedelet.
A szegeket is már a múltba vered,
s mire betemeted,
nem feleded, benned reked.
ODAÁT
Odaát mind az vár
mit valaha is akartál.
De te, soha meg
nem érkezel!
A SZÜLŐ
A szülő csak két személyben létezik.
Ha útjaik válnak, téged többé nem találnak.
HONVÁGY
Mikor tudod, még létezik
a hely mit megszoktál,
hol annyit játszottál.
Még élnek emberek,
kikhez szóltál,
ismertél és szagoltál.
Van abból a világból,
amit hazának hívtál,
ahol iskolád még ott áll.
Vágy szaggat, hisz’ mind
a rengeteg élményt magadba gyűrted
és most feszít, s fáj ha simítod.
A VERS
A vers csak egy szakasz a
ponttól a pontig vezető útból.
Felkúszik a papírra, hogy
a dolgokat leírja.
Itt kanyarog, kelleti magát,
reméli, benne valamit találsz.
Ha végzett, szalad tovább
folytatva a dolgát.
Csapda a papír, amin megrekedt,
tétova tánca gondolatba ejt.
Nyomait itt láthatod,
de honnan-hová, nem tudod.
A HALK FELLEGEK
A halk fellegek kúsznak.
Réteken, erdőkön, tavakon
szürkén és fehéren,
ragyogva úsznak.
De ha megtelnek, dörögnek,
csapkodnak, riadtan villognak.
Cibálják a szeleket,
dobálják az esőszemeket.
GYÖNYÖRŰ
Az élet gyönyörű,
turkálod a földet,
szereted a nődet.
Nézed a színeket,
kóstolod az ízeket,
keresed a rímeket.
Szagolod az illatot,
építed az otthonod,
veszel ami elfogyott.
Letéped a virágot,
szaporítod a világot,
gyönyörű ez, csak nem látod.
KÖHINTŐ GYERMEK
Ha gyermeked köhint,
mint karóba húzott rándulsz,
feszülsz mint hal a horgon.
Félted s nem érted, miért
fáj neked oly nagyon
mind az mi őt illeti.
A te hintád ő, melyben
a halhatatlanság mezején,
majd szárnyalni remélsz.
GONDOL
Gondja van, ki gondol,
hisz’ a gondolkodás szótöve a gond.
Valószínű, ezért vigyorog keveset ki töpreng,
s boldogok a lelki szegények.
ÖSZTÖN ÉS SZOKÁS
A civilizációs világ addig működik, míg a természet engedi. Magabiztosságunk,
szokásaink addig léteznek, míg a magunk szabta feltételeknek, szabályoknak,
törvényeknek kell megfelelnünk.
Ha játékaink elvétetnek,
ösztöneink felébrednek.
S láthatjuk, hogy alig változtunk,
a kódokat csak másoltuk.
MANDALA TÁLALVA
Mikor rád söprik a mandalát.
Értetlenül káromolod szúró porát.
Nincs már színe mit láthatnál.
Pedig minden mi van, körötted száll.
Benne rejtve színek, formák, jelentések,
tarka minták hordozzák a világ titkát.
CSILLAPÍTÓ
Elszunnyad az akarat:
lehorgasztod nyakadat.
Évekkel múlnak a bajok:
így élnek a fajok.
Csillapodik az indulat:
felbukkan a bűntudat.
Lelkendezésből születik
az elkedvetlenedés.
Több lehetne az élet,
ha nem így érne véget.
Mint marhák a vágóhídon
csak nézzük az egészet.
KOR-REPÜLÉS
Mint gyerek, repültem
álmomban.
Mint kamasz, repültem
álmomból.
Mint férfi, próbálok
repülni.
Mint öreg, majd nem tudok felülni.
ÉLETÍRÓ
Mire életed leírtad,
valahol lehet elírtad.
Változtatni nem tudod,
jobb lesz, ha megszokod.
Nem hibáztat senki,
ez a világnak semmi.
EGY VERS EGY ÉLET
Egy vers egy élet,
de szerettelek téged.
Szerettelek, míg írtalak
megmozgattad a tollamat.
Ha versemnek vége, lapozok,
de az már, nem én vagyok.
HALMOZÓDÁS
Felgyülemlett tudat,
mi mutatja az utat.
Pár napig nem írsz,
jön az ötlet.
Negyven napig hallgatsz,
megváltod a földet.
BOLDOG-BOLDOGTALAN
Nehezen boldogul ki csodás,
érzékeny, törékeny e világban feltétlen.
Bántja a mocsok s a nyomor,
a látvány rettentő komor.
Gondolataival pásztázza,
ettől nincs maradása.
Ki boldogságát gondolkodás nélkül megleli,
e világ édes gyümölccsel van számára teli.
FÁJ
A nagy fába vágott fejszét
is feltartja a szálka, ha gazdája bánja.
Csapkodja, üti a fát,
kegyetlenül vágja, míg egy apró szálka húsába vájva,
megállásra citálja.
Ilyen az élet: a szálkák nem becsülnek téged!
NYÍLT IMA
Imádság ez, én mondom.
Leírni a gondom,
nyíltan gyónni minden bajom.
Megkérdezni a papírt,
mi az, amit tanít?
Mi az, amit elbír, ki az, akit leír.
EMBER TERVEZ
Ember tervez, Isten végez,
minket meg sem kérdez.
Tán’ jobb is így nekünk, ki részt vesz,
hisz’ semmi közünk az egészhez.
Isten tudja - egységben az erő s ez – Ő!
HEGY-HELY
Beletörődik a világ,
elaltatva fiát megtarthatja titkát.
Fiatalon buzgón kutatod a hegyeket,
elhordani őket, feszít a képzelet.
Korosodva lassan megleled
a helyed, sziklára ülve lehajtod fejed.
Régen eszed, most erőd nincs,
csak hegyed és helyed.
Így védi magát az ősi emlékezet.
ÉLŐ-ÉLETTELEN
Minden mi él,
halottan született.
Elmúlik rendre, idővel keverve.
Megmarad a tárgy, az élettelen,
mint lételem.
Túlél téged tollad, füzeted,
pár ruhád, gombod, üveged.
Élnek hát a holtak, s halnak az élők,
hogy utolérve őket, a halál öröklétet leheljen beléjük.
KINEK ÍR AZ EMBER
Kinek lélegzik,
Anyának, Apának,
hazának, családnak,
de leginkább magának.
REND
Meleg van, de lehet hideg.
Egy ha fázik, lehet ég a másik.
Kicsi is lehet óriás.
Nem különben a tyúk is tojás.
Keverve van minden,
kutyulva a rendben.
Benne élve része lehetsz,
kívülről meg belészeretsz.
- SZELEKCIÓ -
NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK
A világ, válogatja fiát.
Nem mindig a szépet s a jót,
van, mikor a naplopót.
Máskor választ gyilkost, rosszat.
Nem csak kitoloncoltat,
vakot, gyávát, plusz egy pávát.
FÜZETEM-GYERMEKEM
Vajon teleírjam
mielőtt gépbe vetem?
Füzetem, mint gyermekem,
csak született, mint
csepp a tengeren.
A KAMASZ
Próbára teszi a világot, na de ilyet még ki látott.
Ha a világ a próbát kiállja, újabb gyermekét veszi a hátára.
Ki a próbát nem bírja, annak folyt itt most a tinta.
MINDEN SZINTEN
A koldus is csak többet akar,
fogát feni a potyára.
S lehet, hogy a legtöbb pénzt
nála szegényebb ejti a markába.
A gazdag is csak többet akar,
fogát feni a potyára.
S lehet, hogy a legtöbbet
a koldus ejti a markába.
MIÉRT ALKOT AZ EMBER
Ha nincs gyereke azért,
ha van tán’ fél, hogy valami kimaradt.
Megformálja a hiányt,
pótolja mit kívánt,
túlélésért kiált, műteremtést csinált.
ÉLET-HALÁL
Mint fa a leveleket,
hullajtja a lét az életeket.
Ha életed rövidnek látod,
nem csak az erdőt a fától,
de még a fát sem látod!
ÖRÖK SZERETET
Közénk állt az élet,
de én így kívülről is
szeretlek téged.
KÍVÜLRŐL BEFELE
Kívülről befele,
ez a világ kereke.
Felszín és tartalom,
ez a minta, úgy gondolom.
Felismerés és megismerés,
vívja ki az elismerést.
Hasonló külső, azonos belső,
mint keréken a küllő.
SZOBOR A KERTBEN
Mereven áll meztelen.
Teste ott nem fedetlen,
ahol az erkölcs
megtűri kegyesen.
Tekintete mereng,
közel vagy távolba.
Meghatározta, ahogy
bele lett tákolva.
Télen nem didereg,
nyáron nem izzad.
Látszatra semmit nem bán,
csak az időt nem bírja.
MAJMOK BOLYGÓJA
Mit írhatok még róla?
Benne vagyok, részese,
a világnak vesztese.
Kritizálom, bírálom,
mindent, mi van e világon.
A majmokat számlálom.
Vakok között a félszemű a hunyó,
de míg számolok, látom: én sem látszom!
A DÖG VILÁG
A világ megdöglött,
bűzlik, foszlik húsa.
Néhol még folyik a tusa,
beköpik ott is a legyek.
Rabolják, ölik a mezteleneket,
kik számlálják a homokszemeket.
Zümmög, rajzik az egész,
felszínét benőtte a penész.
Belülről rágják a férgek,
jobb, ha nézem hova lépek!
MOZSÁR A SZEKRÉNY TETEJÉN
Mint felfordult harang
nyelve mered fel az égbe.
Bele hullna az eső,
ha nem lenne úgy féltve.
Némán pihen, gazdája halott.
Nagyapám őrölte benne a magot.
Most már néma, néha poros,
engem őröl, itt-ott, mint most.
GENERÁCIÓK
Kié volt az ott,
az a régi tárgy?
Nagyapámé - felelem
és elönt egy vágy.
Valami felcsillan,
benne is, hisz’ vérem.
De látni már csak én látom gyűrött kezében.
BELERÁZÓDÁS
Kezdetben volt,
most már csak lett.
Rutinból lesz ami lesz.
Öntörvényű világ
szülte meg fiát.
SPANYOLVIASZ
Spanyolviasz,
csekély vigasz.
Minden az.
ÉLET ÉLŐ
Az éveket felélted,
az életed leélted.
Volt benne küzdelem,
megannyi szüntelen.
Emlékek jelképek,
szeretet-melléklet.
Volt benne részed,
s egyszer csak kész lett.
GYEREK, IDŐ, FELNŐTT
Ha a létet viszonyítod a nemléthez.
Az idő furcsa dolgot visz véghez.
A lét sűrű emlékei gazdagok.
Megnyújtják az időt, mint szalagot.
Ha a létet viszonyítod a vágyhoz,
Az idő ragaszkodik a mához.
A lét ritkás emlékei szegények.
Ezért kevesled az egészet.
A HETEDIK...
Keresed az eredetit,
az igazit, az egyetlent,
a megfizethetetlent,
az utánozhatatlant,
a legcsodálatosabbat,
amiért érdemes élni?
Hat sort olvasott, Ő az
nézd meg, így néz ki!
HANGOK FELÜLRŐL
Fekszem az ágyban, hangokat hallok.
Felülről jönnek, köhög a gyerek.
Kérdem: segíthetek?
Fekszem az ágyban, hangokat hallok.
Felülről jönnek, köhög egy gyerek.
Kérdem: segítenek?
RENDHAGYÓ
Múltadat felfaltad,
lelkedet eladtad!
Hited elhagyott,
Isten megtartott!
MI VAGYOK?
Mi vagyok: minden, mit az életben ki nem hagyok.
Mit kihagyok... minden szétszaggatja a szívem.
Világok, országok, tájak, emberek, házak, fűszálak,
pergő vakolatú házak, korhadt deszkák, minden.
Hiányzik mi nincsen, belém ívódott kincsem.
MEDDIG?
Melyik lesz az utolsó lap?
Melyik lesz az utolsó szó?
Melyik lesz az utolsó est?
Remélem nem ez.
CSAK TE VAGY, Ő, MEG ÉN
Mikor gyermeked rád mosolyog,
csillogó, biztató szemein keresztül
a jövőbe száguld lelked.
Őrizd örökre ezt a percet,
vissza ne gyere,
a hallhatatlanság mezején,
csak te vagy, Ő, meg én.
RÜGYBŐL AVAR
Rügy és avar, egyet akar.
Maga alatt tudva a fát,
kipattan, ha fényt lát.
Aztán mint ki jól végezte
dolgát, földre hullatja magát.
Rüggyé válni sorba áll
megint, s hogy fa legyen
elporladva kering.
MIT?
Mit is mondhatnék...
mi mást, mint töpörödött óriást.
Mit mutatnék... volt, de elmúlt rég.
Mit írhatnék... tintám rozsdás kék.
HALHATATLANSÁG
A halhatatlansághoz vezető út végén a halál kapuja áll.
Rajta átlépve, mindenki hazatalál, és ő maga lesz a halál.
AZ ISTENIT!
Megpiszkálva mindenben
az ördögöt találod,
így mulatja ő a világot.
A felszín mélysége
lehet derűs és csodás,
de benne rejlik a csalódás.
Így ha Istent piszkálod,
csak a sátánt találod.
NEVEZETES NYOMOK
Tévedsz, ha gondolod,
mit rád hagyott rokonod,
belőle mindent hordozott.
A betűt mikor formálta,
nem volt gondja a tollára.
Az ecsetet mozgatta,
azt se tudta, hogy megfogta.
Ha kamera előtt játszott,
nem tudta, hogy látszott.
Igaz ez-e tintára,
és a hordozó mintára,
mit rád hagyott kínjában.
TÁVOLODIK
Távolodik a tinta, a papírra van írva.
Kifolyt a tollból, abból a pontból.
Kicsurgott belőle, jelentést felöltve.
Közeledik a toll, bár ő soha nem szól.
Csak érzi, mozog, folyik, a hegye egyre jobban kopik.
Nem tud róla, firkál, ír, rajzol vagy jelöl.
Csak mozog s megy ő, ott elől.
ÉLET FA
Életedre akadva, mint kátrányos hordóban matatva,
kezed kezdetben fehérlett, de előbukkannak emlékek.
Előbb-utóbb rátapad a múlt, s mi érte nyúlt lesz
héjnélküli magja életednek.
VAN ÉLET A FÖLDÖN?
Hát erről ki a fene döntsön?
HORKOLÓ MACSKA
Nem dorombol álmában,
csak ha tudja, hallják.
Horkol szerényen, most
alussza az igazak álmát.
HATNÉK MOST
Ha írnék most horkoló macskás verseket.
Hathatós lenne koncepcióval teli, úgy örülne mindenki neki.
Szeretik a refrént, nem úgy, mint a rejtvényt.
Hathatós lenne dorombolással teli, úgy örülne mindenki neki.
(2001. szeptember 24.)
PADLÓN
Agyam elakadt, mint lemezen a tű.
Emészt ez az űr, benne minden ellenszegül.
Padlót fogtam, a világ is.
Volt már ilyen, - mit számít!?
Kivágják a kis fát is,
elfújják a gyufát is.
MARHA
Vágtató csordában legelésző barom,
az vagyok én.
Fűzabáló állat,
ki nem követi a marhákat.
SZOMORÚFŰZ
Még áll a szomorúfűz,
a vágyam messzire űz.
Szélcsendben imádom,
viharban kivágom.
Minden ilyen e világon.
PITYU
Ő az az István, ki verset bírálni ritkán,
de értelmezni is tán, megragad a tintán.
ÉRTED
Sorokba titkon rejteni mondandót.
Megkettőzni a bosszantót.
Amúgy sem tudná ésszel felérni senki.
Az élete csak ennyi.
Összegezve az egészet,
megette az enyészet.
A BÍRÁK
Korál-emberek, kiken a hajó megreked.
Élettelen vázak, értékekké váltak.
Megrontói a világnak, hatalomért rinyálnak.
A NÉPSZERŰ
Praktikusan életben maradó,
a kor virágait locsolgató.
Ha sikeres, még metszhet is,
csak magot ne vessen ismeretlen.
Aratni is arathat, ha megmarad falatnak.
FELNŐTT
Még csak most nőttem fel
és már fáradok.
Gyermekkoromból vágtatok.
Nagyapáim várjatok!
Gyermekeim tartsatok!
Meddig bírom, nem tudom.
KÁPOLNA A DOMBON
Mondták, Istent ott meglelem.
Felkerekedtem, hogy megkeressem.
Áthaladtam a fasoron, erdőn,
lemásztam dombon, felmásztam lejtőn.
Ott állt szerényen, hátán a kápolna,
bemenni most már igazán kár volna.
Ajtaját tárva kitódult az idő,
éreztem megrekedt illatát,
és tudtam ki Ő.
Nesztelen suhant vissza a békés tájba,
hogy felfrissülve bújjon otthonába.
EGYRŐL A KETTŐRE
A lemondás fájdalmában elveszítünk valamit.
A reményt. De örökre, így soha többé
nem jutunk egyről a kettőre.
Ez a tudat ami áthat, mikor hajtogatod
a kinőtt babaruhákat.
Ettől törlöd szemedet,
mikor múltad nyergeled.
SZÉPET AKARÓ
Szépet akarni nem lehet, meglelni meglelheted,
ha beléd oltja a kegyelem.
Gondolhatsz aranyra, de tudod ölnek érte.
Láthatod a csillagot, de nem nyúlsz fel érte.
Magad helyett Istenbe veted hitedet.
Életed nézed, mint kibérelt filmeket.
ITT VAGYUNK A HANG MÖGÖTT
Sötét éjszaka az erdőben,
kutyákat sétáltatva esőben.
Valaki jön s kérdi, hol van mindenki s nézi.
Itt vagyunk, a hang mögött mondom,
talán ez segít a gondon.
HALÁL-IDŐ
(menny vagy pokol)
Ha a halál pillanatában megáll az idő.
Ott meglátod ki Ő.
Pillanatod örök marad,
bánat, derű, vagy örök harag.
AKTÍV RÉSZESE
Míg élsz lehetsz korodnak aktív részese.
Alkothatsz, teremthetsz, szülhetsz, ölhetsz,
nemzhetsz, és szerethetsz.
Leírhatsz és áthúzhatsz.
Ha nem vagy már, csak jelenbe folyó múltad
lesz aktív részese korodnak,
bár sorokat tollad már nem írhat.
MÚLTAD MEGINT
Múltad szelektált helyei
egyre élesebben rajzolódnak
tudatod szertefoszló képein.
Csupán pár, akkoron jelentéktelennek tűnő,
nagy pillanat jelenti múltadat megint.
MEGHALTAM RÉG
Meghaltam rég, úgy tíz évvel ezelőtt,
mikor búcsúzott tőlem, végleg az anyaföld.
Máshol kezdtem élni, lassan szokni az éveket,
de megtalálni többé az anyaföldet nem lehet.
Próbálok hazudni magamnak szüntelen,
mint a világnak gyermeke, hogy az anyaföld végtelen.
De belül tudom, létezik, csak nem nekem.
Halott vagyok én már s az anyaföld a sírhelyem.
PATTINTOTT KŐ
Pattintott követ láttam,
tízezer éveset.
Gondolkodni kezdtem
ettől egy keveset.
Micsoda idő, amit
e szerszámok megéltek!
Róluk a könyvekben
már sokat meséltek.
Mikor megérintem,
mégsem érzek semmit.
Hisz’ nincs itt idő,
csak most és itt.
A LEGSZEBB VERS
AZT HITTEM, JÓ VAGYOK
Azt hittem, jó vagyok
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Nem néztem mit várnak,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Így adtam magamból,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Azt hiszem vétettem,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
VÉTKEZŐ
Hány verset vétettem,
megformált képekben.
Hány képet vétettem,
megfestve véletlen.
Hány évet vétettem,
megélve lélekben.
Hány cseppet vétettem,
úszva a vizekben.
A LEGNAGYOBB
A legnagyobb fájdalom:
a tudat.
Gyógyszere a hit.
Legnagyobb öröm:
a remény.
Méreg rá a sejtelem.
Legnagyobb bánat:
a tudattalan, reménytelen.
Betű mi van, kevés nekem.
HAZAHOZÓ
Csak beleszagolsz, máris mesél.
Füled nyitod, máris zenél.
Érted nőtt ki minden fája,
téged tanított iskolája.
Veled múltak a hónapok,
neked harangoztak a templomok.
Barátaid otthonában,
téged vártak mind ahányan.
Szép volt, otthagytad mégis.
De miért?
Talán, hogy felfogd mit ért.
Csak mese maradt s néma zene.
Korhadt tornyokból visszhangzik neve.
VILLANÁS
Sötét szobából napfényre hozom füzetem,
s látom.
Szürkévé lettem, párom.
Már nem érzem bőröd mosolyát,
nem szagolom tavasszal a szellők illatát.
Megszoktam már, hogy élek, és, hogy szeretlek téged.
Mint második, utolsó esélyt kellene élni az életet.
Megbecsülnénk, tudom, villanásnyi léteket.
MINDENT, LASSAN
Lassan azt hiszem, mindenképp elmondtam,
azt az egy dolgot.
Egyről a kettőre soha nem érsz,
egynek lenni is éppen elég nehéz.
Soha senki nem élhet eleget,
csak törjük az éveket, mint frissen sült kenyeret.
HARMINCÖT ÉS FÉL
Harmincöt és fél,
hogy mikor lesz vége.
Harmincöt és fél,
mit tegyen, hogy megérje.
Harmincöt és fél,
mit fog még látni.
Harmincöt és fél,
de ha harminchat...
(2002. augusztus 11.)
TORKÁBÓL SZAKADVA
A halál torkából visszaszólni kíván az ember.
Milyen lehet, képeket tervel.
Félek, talán sivár, üres, s
hirtelen, - tátja száját a szemfüles.
Visszaszólni, hogy tudják az élet legnagyobb titkát.
Hogy jobban éljenek, s tudják, mitől féljenek.
Torkából szakadva, menekülnék szavakba.
JELENBE RAGADVA
A múltam megkopott,
nem látom már tisztán.
Nem tudok átbújni,
meghalványult burkán.
Fárasztó a jelenben,
gondokkal a fejemben.
Megpihenni múltamban,
lehetetlen újabban.
Ébren nyugalmat nem találok,
maradnak hát az álmok.
Ott aztán visszatalálok,
pedig más dimenziókban
járok.
2005. március
ISKOLÁM
Csak egy folyosó lett az iskola,
termei nem vezetnek sehova.
Üres sikátorok, s ha telnek,
idegeneket nyelnek el a termek,
amik már csak rideg vermek.
Elmúlt, amit adni akart, bezárultak már a falak.
Hoztam is hagytam is. Iskolám már nincs, csak iskola.
There is no god,
but good.
There is no devil,
but evil.
There is no hell,
but well.
(2005)
Néha nagyon, máskor furcsán,
ritkán ravaszabbul, valamikor eltaszítva, számtalanszor rabul,
sokszor ordítva, könnyekkel borítva.
Csak úgy magyarul.
NYUNYINAK
Szeme fényes, hatvan éves.
Szeme tele könnyel,
néha kicsurran s ő nyel.
Locsolja hőn szerető szívét,
mit úgy érez, a világ tép szét.
Mária is ő, fia is van,
még sem az ki lenni akart.
Pedig az lett, kiből egy van.
De azt hitte: csókom kifogyhatatlan.
Pedig drága Anyám megtanulhattad,
a csókokat előre megkaptad.
(2006. február)
MEZTELEN VETKŐZÉS
Elfakult betűk, kitörött tollhegyek.
Színekre kell váltsalak titeket.
Gyönyörű az élet, de túl nagy az ára.
Szaftos lelkedet fonnyadva vinni a halálba.
Fáj a tudat, ha ébred.
S ha időm engedi, az unalom élteti, mi engem öl.
Bújok, rejtőzöm sorsom elől.
Kitárt karokkal, meztelenül.
(2007. január)
HULLÁM LETTEM
Gyermekként szálltam,
holtak tengerén jártam.
Most a habok lötykölik a hátam.
Miért nem kiabáltam, míg hittem,
hogy a hang létezik a csendben.
Hullám lettem,
néha magasba reppen a lelkem,
de visszahull minden cseppem.
(2008. július 1.)
VIRÁG, FA, PLAFON
Virág, fa, plafon.
S én itt ülök kopaszon.
Virág akartam lenni,
a világ elfásított, s ennyi.
Az égből plafon lett,
a színekből hasznot vett.
Fám virágokkal teli, de csak a plafont keretezi.
Virág, fa, plafon s én itt ülök kopaszon.
(2008. október 3.)
NEM SZÓJÁTÉK!
Nem látod, hogy választhatsz,
hogy kérdésedre választ kapj!
VISSZANÉZVE
Visszanézve másfél évet.
Fámat sós vízzel öntözték meg.
(2009. december 31.)
KÉK MEZŐKÖN SUHANÓ
Pihe puha billentyűk,
párom hordozó satuja.
Vágyaim kioltó kapuja,
álmaim kihordó batyuja.
Szemeim tápláló, gömb hegyek,
alkonyat fényét édesen
tükröző szókehely.
Feketén szikrázó csoda,
hajadnak fénylő bíbora.
BETŰSOR
Hát itt vagy megint te tetű betű,
szavakat okádva tömöd a pofámba.
Az élet leckéit kikérded zihálva,
tűnj el a picsába, tollam odvába!
Tudod, hogy szeretlek, de a világ előtt megvetlek.
Ha hányatott a sorsom, tele van a sorom.
De sorba állni itt senki nem szeret.
Itt minden sor végén csak fizetni lehet.
PONT
Hát itt vagy megint te drága,
segíts gyorsan almát tenni a fára.
Elmondom én, hogy ne más tegye, mert akkor aztán megette a fene.
Kéket, vöröset azért festettem,
mert úgy gondoltam Ő van felettem.
Kezdetben csak egy volt: szimmetria.
Az időnek kellett szívatnia, hogy legyen belőle harmónia.
Az életben e rapszódia olyan, mint a harmonika,
mély és magas hangok között, cikázik a zene.
Olyan ez, mint festőnek a keze.
Érzi mit akar, tudja mire képes, e kettősség
formálja a képet.
Hát itt van, ott ez történt.
Először tükörbe bámulva, láthattam ámulva.
Csak magamban létezem, tükörképem nem lát.
Barna szemem kékké fagyott a vásznon,
bár a tükörben szőke fürtjeim is barnának látom.
Aztán a Megtörtség követte mind ezt.
Mindenben a kettős a harmadik.
Ő, Te, és Én.
Talán ennyi elég, mint támpont. Tán pont.
Ráadás
(2011. február 1.)
KÉSZLET
Széttörött a tányér.
Megragasztani lehet,
de így már nem bír oly rengeteget.
Múzeumba még mehet.
Ó te tányér mi lett veled,
ki okozta ezt neked?
Villa, kanál, tán a kés.
Na és...
Most van szarban a készlet,
nem jutnak evéshez.
Így aztán mindent
penész lep.
Kardozik a villa és a kés,
szikrák helyett száll a penész.
Fűszer kéne,
tán a só.
Talán csak egy kóstoló.
Megízlelni amit főztünk.
Mi kell hozzá, kanál, kés?
Villa talán?
Vagy csak ész.
MÁSODIK FÜZET
ÚJ FÜZET
Az izgalom elragad,
új füzetbe fűztem tollamat.
A húsommal ezt nem teszem,
így tiszta a lelkiismeretem.
MOST VAN EGY ESÉLY
Van egy esély, hogy szóljunk.
Azokhoz, kik soron vannak.
Sem előtte, sem utána nem érvényes,
csak halmaz, s csak a középső jutalmaz.
Így ír a szó és szól az író,
hallgat a beszélő, beszél a hallgató:
hahó...
ÖRÖKSÉG
Mint az itatóspapír a tintát,
magadba szívva őrzöd a mintát.
Mit beléd préselt Apád s Anyád,
gyarapítva adod te is tovább.
FORMAVÁLTÁS
Vászonról, füzetre, színekről feketére.
Mérete kényelme élete lényege.
Kapzsin féltem és úgy érzem,
zsebembe befér, egy próbát megér.
A LERAKOTT FÜZET
A lerakott füzet teleírva ott áll. Prédán vár, védtelen.
Borítója mint sírverem. Erdőből vétetett, erdővé lesz.
NYÁRI IDŐSZÁMÍTÁS
Egy órával előre
állítottuk az órát,
mert azt mondták.
Így később leszünk
álmosak, hisz’ az időnek
mindenki szót fogad.
Azt is mondták,
idővel meghalunk,
hát mi szót fogadunk.
A VONAL
Két pont között
legfontosabb a
görbe, betűkbe törve.
Hosszabb mint az
egyenes, de ugyan
ahhoz a ponthoz vezet.
MÚLTTEMETŐ
A múltat eltemetni nem lehet,
hisz’ elporlassza a sírfedelet.
A szegeket is már a múltba vered,
s mire betemeted,
nem feleded, benned reked.
ODAÁT
Odaát mind az vár
mit valaha is akartál.
De te, soha meg
nem érkezel!
A SZÜLŐ
A szülő csak két személyben létezik.
Ha útjaik válnak, téged többé nem találnak.
HONVÁGY
Mikor tudod, még létezik
a hely mit megszoktál,
hol annyit játszottál.
Még élnek emberek,
kikhez szóltál,
ismertél és szagoltál.
Van abból a világból,
amit hazának hívtál,
ahol iskolád még ott áll.
Vágy szaggat, hisz’ mind
a rengeteg élményt magadba gyűrted
és most feszít, s fáj ha simítod.
A VERS
A vers csak egy szakasz a
ponttól a pontig vezető útból.
Felkúszik a papírra, hogy
a dolgokat leírja.
Itt kanyarog, kelleti magát,
reméli, benne valamit találsz.
Ha végzett, szalad tovább
folytatva a dolgát.
Csapda a papír, amin megrekedt,
tétova tánca gondolatba ejt.
Nyomait itt láthatod,
de honnan-hová, nem tudod.
A HALK FELLEGEK
A halk fellegek kúsznak.
Réteken, erdőkön, tavakon
szürkén és fehéren,
ragyogva úsznak.
De ha megtelnek, dörögnek,
csapkodnak, riadtan villognak.
Cibálják a szeleket,
dobálják az esőszemeket.
GYÖNYÖRŰ
Az élet gyönyörű,
turkálod a földet,
szereted a nődet.
Nézed a színeket,
kóstolod az ízeket,
keresed a rímeket.
Szagolod az illatot,
építed az otthonod,
veszel ami elfogyott.
Letéped a virágot,
szaporítod a világot,
gyönyörű ez, csak nem látod.
KÖHINTŐ GYERMEK
Ha gyermeked köhint,
mint karóba húzott rándulsz,
feszülsz mint hal a horgon.
Félted s nem érted, miért
fáj neked oly nagyon
mind az mi őt illeti.
A te hintád ő, melyben
a halhatatlanság mezején,
majd szárnyalni remélsz.
GONDOL
Gondja van, ki gondol,
hisz’ a gondolkodás szótöve a gond.
Valószínű, ezért vigyorog keveset ki töpreng,
s boldogok a lelki szegények.
ÖSZTÖN ÉS SZOKÁS
A civilizációs világ addig működik, míg a természet engedi. Magabiztosságunk,
szokásaink addig léteznek, míg a magunk szabta feltételeknek, szabályoknak,
törvényeknek kell megfelelnünk.
Ha játékaink elvétetnek,
ösztöneink felébrednek.
S láthatjuk, hogy alig változtunk,
a kódokat csak másoltuk.
MANDALA TÁLALVA
Mikor rád söprik a mandalát.
Értetlenül káromolod szúró porát.
Nincs már színe mit láthatnál.
Pedig minden mi van, körötted száll.
Benne rejtve színek, formák, jelentések,
tarka minták hordozzák a világ titkát.
CSILLAPÍTÓ
Elszunnyad az akarat:
lehorgasztod nyakadat.
Évekkel múlnak a bajok:
így élnek a fajok.
Csillapodik az indulat:
felbukkan a bűntudat.
Lelkendezésből születik
az elkedvetlenedés.
Több lehetne az élet,
ha nem így érne véget.
Mint marhák a vágóhídon
csak nézzük az egészet.
KOR-REPÜLÉS
Mint gyerek, repültem
álmomban.
Mint kamasz, repültem
álmomból.
Mint férfi, próbálok
repülni.
Mint öreg, majd nem tudok felülni.
ÉLETÍRÓ
Mire életed leírtad,
valahol lehet elírtad.
Változtatni nem tudod,
jobb lesz, ha megszokod.
Nem hibáztat senki,
ez a világnak semmi.
EGY VERS EGY ÉLET
Egy vers egy élet,
de szerettelek téged.
Szerettelek, míg írtalak
megmozgattad a tollamat.
Ha versemnek vége, lapozok,
de az már, nem én vagyok.
HALMOZÓDÁS
Felgyülemlett tudat,
mi mutatja az utat.
Pár napig nem írsz,
jön az ötlet.
Negyven napig hallgatsz,
megváltod a földet.
BOLDOG-BOLDOGTALAN
Nehezen boldogul ki csodás,
érzékeny, törékeny e világban feltétlen.
Bántja a mocsok s a nyomor,
a látvány rettentő komor.
Gondolataival pásztázza,
ettől nincs maradása.
Ki boldogságát gondolkodás nélkül megleli,
e világ édes gyümölccsel van számára teli.
FÁJ
A nagy fába vágott fejszét
is feltartja a szálka, ha gazdája bánja.
Csapkodja, üti a fát,
kegyetlenül vágja, míg egy apró szálka húsába vájva,
megállásra citálja.
Ilyen az élet: a szálkák nem becsülnek téged!
NYÍLT IMA
Imádság ez, én mondom.
Leírni a gondom,
nyíltan gyónni minden bajom.
Megkérdezni a papírt,
mi az, amit tanít?
Mi az, amit elbír, ki az, akit leír.
EMBER TERVEZ
Ember tervez, Isten végez,
minket meg sem kérdez.
Tán’ jobb is így nekünk, ki részt vesz,
hisz’ semmi közünk az egészhez.
Isten tudja - egységben az erő s ez – Ő!
HEGY-HELY
Beletörődik a világ,
elaltatva fiát megtarthatja titkát.
Fiatalon buzgón kutatod a hegyeket,
elhordani őket, feszít a képzelet.
Korosodva lassan megleled
a helyed, sziklára ülve lehajtod fejed.
Régen eszed, most erőd nincs,
csak hegyed és helyed.
Így védi magát az ősi emlékezet.
ÉLŐ-ÉLETTELEN
Minden mi él,
halottan született.
Elmúlik rendre, idővel keverve.
Megmarad a tárgy, az élettelen,
mint lételem.
Túlél téged tollad, füzeted,
pár ruhád, gombod, üveged.
Élnek hát a holtak, s halnak az élők,
hogy utolérve őket, a halál öröklétet leheljen beléjük.
KINEK ÍR AZ EMBER
Kinek lélegzik,
Anyának, Apának,
hazának, családnak,
de leginkább magának.
REND
Meleg van, de lehet hideg.
Egy ha fázik, lehet ég a másik.
Kicsi is lehet óriás.
Nem különben a tyúk is tojás.
Keverve van minden,
kutyulva a rendben.
Benne élve része lehetsz,
kívülről meg belészeretsz.
- SZELEKCIÓ -
NEM MIND ARANY, AMI FÉNYLIK
A világ, válogatja fiát.
Nem mindig a szépet s a jót,
van, mikor a naplopót.
Máskor választ gyilkost, rosszat.
Nem csak kitoloncoltat,
vakot, gyávát, plusz egy pávát.
FÜZETEM-GYERMEKEM
Vajon teleírjam
mielőtt gépbe vetem?
Füzetem, mint gyermekem,
csak született, mint
csepp a tengeren.
A KAMASZ
Próbára teszi a világot, na de ilyet még ki látott.
Ha a világ a próbát kiállja, újabb gyermekét veszi a hátára.
Ki a próbát nem bírja, annak folyt itt most a tinta.
MINDEN SZINTEN
A koldus is csak többet akar,
fogát feni a potyára.
S lehet, hogy a legtöbb pénzt
nála szegényebb ejti a markába.
A gazdag is csak többet akar,
fogát feni a potyára.
S lehet, hogy a legtöbbet
a koldus ejti a markába.
MIÉRT ALKOT AZ EMBER
Ha nincs gyereke azért,
ha van tán’ fél, hogy valami kimaradt.
Megformálja a hiányt,
pótolja mit kívánt,
túlélésért kiált, műteremtést csinált.
ÉLET-HALÁL
Mint fa a leveleket,
hullajtja a lét az életeket.
Ha életed rövidnek látod,
nem csak az erdőt a fától,
de még a fát sem látod!
ÖRÖK SZERETET
Közénk állt az élet,
de én így kívülről is
szeretlek téged.
KÍVÜLRŐL BEFELE
Kívülről befele,
ez a világ kereke.
Felszín és tartalom,
ez a minta, úgy gondolom.
Felismerés és megismerés,
vívja ki az elismerést.
Hasonló külső, azonos belső,
mint keréken a küllő.
SZOBOR A KERTBEN
Mereven áll meztelen.
Teste ott nem fedetlen,
ahol az erkölcs
megtűri kegyesen.
Tekintete mereng,
közel vagy távolba.
Meghatározta, ahogy
bele lett tákolva.
Télen nem didereg,
nyáron nem izzad.
Látszatra semmit nem bán,
csak az időt nem bírja.
MAJMOK BOLYGÓJA
Mit írhatok még róla?
Benne vagyok, részese,
a világnak vesztese.
Kritizálom, bírálom,
mindent, mi van e világon.
A majmokat számlálom.
Vakok között a félszemű a hunyó,
de míg számolok, látom: én sem látszom!
A DÖG VILÁG
A világ megdöglött,
bűzlik, foszlik húsa.
Néhol még folyik a tusa,
beköpik ott is a legyek.
Rabolják, ölik a mezteleneket,
kik számlálják a homokszemeket.
Zümmög, rajzik az egész,
felszínét benőtte a penész.
Belülről rágják a férgek,
jobb, ha nézem hova lépek!
MOZSÁR A SZEKRÉNY TETEJÉN
Mint felfordult harang
nyelve mered fel az égbe.
Bele hullna az eső,
ha nem lenne úgy féltve.
Némán pihen, gazdája halott.
Nagyapám őrölte benne a magot.
Most már néma, néha poros,
engem őröl, itt-ott, mint most.
GENERÁCIÓK
Kié volt az ott,
az a régi tárgy?
Nagyapámé - felelem
és elönt egy vágy.
Valami felcsillan,
benne is, hisz’ vérem.
De látni már csak én látom gyűrött kezében.
BELERÁZÓDÁS
Kezdetben volt,
most már csak lett.
Rutinból lesz ami lesz.
Öntörvényű világ
szülte meg fiát.
SPANYOLVIASZ
Spanyolviasz,
csekély vigasz.
Minden az.
ÉLET ÉLŐ
Az éveket felélted,
az életed leélted.
Volt benne küzdelem,
megannyi szüntelen.
Emlékek jelképek,
szeretet-melléklet.
Volt benne részed,
s egyszer csak kész lett.
GYEREK, IDŐ, FELNŐTT
Ha a létet viszonyítod a nemléthez.
Az idő furcsa dolgot visz véghez.
A lét sűrű emlékei gazdagok.
Megnyújtják az időt, mint szalagot.
Ha a létet viszonyítod a vágyhoz,
Az idő ragaszkodik a mához.
A lét ritkás emlékei szegények.
Ezért kevesled az egészet.
A HETEDIK...
Keresed az eredetit,
az igazit, az egyetlent,
a megfizethetetlent,
az utánozhatatlant,
a legcsodálatosabbat,
amiért érdemes élni?
Hat sort olvasott, Ő az
nézd meg, így néz ki!
HANGOK FELÜLRŐL
Fekszem az ágyban, hangokat hallok.
Felülről jönnek, köhög a gyerek.
Kérdem: segíthetek?
Fekszem az ágyban, hangokat hallok.
Felülről jönnek, köhög egy gyerek.
Kérdem: segítenek?
RENDHAGYÓ
Múltadat felfaltad,
lelkedet eladtad!
Hited elhagyott,
Isten megtartott!
MI VAGYOK?
Mi vagyok: minden, mit az életben ki nem hagyok.
Mit kihagyok... minden szétszaggatja a szívem.
Világok, országok, tájak, emberek, házak, fűszálak,
pergő vakolatú házak, korhadt deszkák, minden.
Hiányzik mi nincsen, belém ívódott kincsem.
MEDDIG?
Melyik lesz az utolsó lap?
Melyik lesz az utolsó szó?
Melyik lesz az utolsó est?
Remélem nem ez.
CSAK TE VAGY, Ő, MEG ÉN
Mikor gyermeked rád mosolyog,
csillogó, biztató szemein keresztül
a jövőbe száguld lelked.
Őrizd örökre ezt a percet,
vissza ne gyere,
a hallhatatlanság mezején,
csak te vagy, Ő, meg én.
RÜGYBŐL AVAR
Rügy és avar, egyet akar.
Maga alatt tudva a fát,
kipattan, ha fényt lát.
Aztán mint ki jól végezte
dolgát, földre hullatja magát.
Rüggyé válni sorba áll
megint, s hogy fa legyen
elporladva kering.
MIT?
Mit is mondhatnék...
mi mást, mint töpörödött óriást.
Mit mutatnék... volt, de elmúlt rég.
Mit írhatnék... tintám rozsdás kék.
HALHATATLANSÁG
A halhatatlansághoz vezető út végén a halál kapuja áll.
Rajta átlépve, mindenki hazatalál, és ő maga lesz a halál.
AZ ISTENIT!
Megpiszkálva mindenben
az ördögöt találod,
így mulatja ő a világot.
A felszín mélysége
lehet derűs és csodás,
de benne rejlik a csalódás.
Így ha Istent piszkálod,
csak a sátánt találod.
NEVEZETES NYOMOK
Tévedsz, ha gondolod,
mit rád hagyott rokonod,
belőle mindent hordozott.
A betűt mikor formálta,
nem volt gondja a tollára.
Az ecsetet mozgatta,
azt se tudta, hogy megfogta.
Ha kamera előtt játszott,
nem tudta, hogy látszott.
Igaz ez-e tintára,
és a hordozó mintára,
mit rád hagyott kínjában.
TÁVOLODIK
Távolodik a tinta, a papírra van írva.
Kifolyt a tollból, abból a pontból.
Kicsurgott belőle, jelentést felöltve.
Közeledik a toll, bár ő soha nem szól.
Csak érzi, mozog, folyik, a hegye egyre jobban kopik.
Nem tud róla, firkál, ír, rajzol vagy jelöl.
Csak mozog s megy ő, ott elől.
ÉLET FA
Életedre akadva, mint kátrányos hordóban matatva,
kezed kezdetben fehérlett, de előbukkannak emlékek.
Előbb-utóbb rátapad a múlt, s mi érte nyúlt lesz
héjnélküli magja életednek.
VAN ÉLET A FÖLDÖN?
Hát erről ki a fene döntsön?
HORKOLÓ MACSKA
Nem dorombol álmában,
csak ha tudja, hallják.
Horkol szerényen, most
alussza az igazak álmát.
HATNÉK MOST
Ha írnék most horkoló macskás verseket.
Hathatós lenne koncepcióval teli, úgy örülne mindenki neki.
Szeretik a refrént, nem úgy, mint a rejtvényt.
Hathatós lenne dorombolással teli, úgy örülne mindenki neki.
(2001. szeptember 24.)
PADLÓN
Agyam elakadt, mint lemezen a tű.
Emészt ez az űr, benne minden ellenszegül.
Padlót fogtam, a világ is.
Volt már ilyen, - mit számít!?
Kivágják a kis fát is,
elfújják a gyufát is.
MARHA
Vágtató csordában legelésző barom,
az vagyok én.
Fűzabáló állat,
ki nem követi a marhákat.
SZOMORÚFŰZ
Még áll a szomorúfűz,
a vágyam messzire űz.
Szélcsendben imádom,
viharban kivágom.
Minden ilyen e világon.
PITYU
Ő az az István, ki verset bírálni ritkán,
de értelmezni is tán, megragad a tintán.
ÉRTED
Sorokba titkon rejteni mondandót.
Megkettőzni a bosszantót.
Amúgy sem tudná ésszel felérni senki.
Az élete csak ennyi.
Összegezve az egészet,
megette az enyészet.
A BÍRÁK
Korál-emberek, kiken a hajó megreked.
Élettelen vázak, értékekké váltak.
Megrontói a világnak, hatalomért rinyálnak.
A NÉPSZERŰ
Praktikusan életben maradó,
a kor virágait locsolgató.
Ha sikeres, még metszhet is,
csak magot ne vessen ismeretlen.
Aratni is arathat, ha megmarad falatnak.
FELNŐTT
Még csak most nőttem fel
és már fáradok.
Gyermekkoromból vágtatok.
Nagyapáim várjatok!
Gyermekeim tartsatok!
Meddig bírom, nem tudom.
KÁPOLNA A DOMBON
Mondták, Istent ott meglelem.
Felkerekedtem, hogy megkeressem.
Áthaladtam a fasoron, erdőn,
lemásztam dombon, felmásztam lejtőn.
Ott állt szerényen, hátán a kápolna,
bemenni most már igazán kár volna.
Ajtaját tárva kitódult az idő,
éreztem megrekedt illatát,
és tudtam ki Ő.
Nesztelen suhant vissza a békés tájba,
hogy felfrissülve bújjon otthonába.
EGYRŐL A KETTŐRE
A lemondás fájdalmában elveszítünk valamit.
A reményt. De örökre, így soha többé
nem jutunk egyről a kettőre.
Ez a tudat ami áthat, mikor hajtogatod
a kinőtt babaruhákat.
Ettől törlöd szemedet,
mikor múltad nyergeled.
SZÉPET AKARÓ
Szépet akarni nem lehet, meglelni meglelheted,
ha beléd oltja a kegyelem.
Gondolhatsz aranyra, de tudod ölnek érte.
Láthatod a csillagot, de nem nyúlsz fel érte.
Magad helyett Istenbe veted hitedet.
Életed nézed, mint kibérelt filmeket.
ITT VAGYUNK A HANG MÖGÖTT
Sötét éjszaka az erdőben,
kutyákat sétáltatva esőben.
Valaki jön s kérdi, hol van mindenki s nézi.
Itt vagyunk, a hang mögött mondom,
talán ez segít a gondon.
HALÁL-IDŐ
(menny vagy pokol)
Ha a halál pillanatában megáll az idő.
Ott meglátod ki Ő.
Pillanatod örök marad,
bánat, derű, vagy örök harag.
AKTÍV RÉSZESE
Míg élsz lehetsz korodnak aktív részese.
Alkothatsz, teremthetsz, szülhetsz, ölhetsz,
nemzhetsz, és szerethetsz.
Leírhatsz és áthúzhatsz.
Ha nem vagy már, csak jelenbe folyó múltad
lesz aktív részese korodnak,
bár sorokat tollad már nem írhat.
MÚLTAD MEGINT
Múltad szelektált helyei
egyre élesebben rajzolódnak
tudatod szertefoszló képein.
Csupán pár, akkoron jelentéktelennek tűnő,
nagy pillanat jelenti múltadat megint.
MEGHALTAM RÉG
Meghaltam rég, úgy tíz évvel ezelőtt,
mikor búcsúzott tőlem, végleg az anyaföld.
Máshol kezdtem élni, lassan szokni az éveket,
de megtalálni többé az anyaföldet nem lehet.
Próbálok hazudni magamnak szüntelen,
mint a világnak gyermeke, hogy az anyaföld végtelen.
De belül tudom, létezik, csak nem nekem.
Halott vagyok én már s az anyaföld a sírhelyem.
PATTINTOTT KŐ
Pattintott követ láttam,
tízezer éveset.
Gondolkodni kezdtem
ettől egy keveset.
Micsoda idő, amit
e szerszámok megéltek!
Róluk a könyvekben
már sokat meséltek.
Mikor megérintem,
mégsem érzek semmit.
Hisz’ nincs itt idő,
csak most és itt.
A LEGSZEBB VERS
AZT HITTEM, JÓ VAGYOK
Azt hittem, jó vagyok
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Nem néztem mit várnak,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Így adtam magamból,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
Azt hiszem vétettem,
Apának, Anyának,
hazának, családnak.
VÉTKEZŐ
Hány verset vétettem,
megformált képekben.
Hány képet vétettem,
megfestve véletlen.
Hány évet vétettem,
megélve lélekben.
Hány cseppet vétettem,
úszva a vizekben.
A LEGNAGYOBB
A legnagyobb fájdalom:
a tudat.
Gyógyszere a hit.
Legnagyobb öröm:
a remény.
Méreg rá a sejtelem.
Legnagyobb bánat:
a tudattalan, reménytelen.
Betű mi van, kevés nekem.
HAZAHOZÓ
Csak beleszagolsz, máris mesél.
Füled nyitod, máris zenél.
Érted nőtt ki minden fája,
téged tanított iskolája.
Veled múltak a hónapok,
neked harangoztak a templomok.
Barátaid otthonában,
téged vártak mind ahányan.
Szép volt, otthagytad mégis.
De miért?
Talán, hogy felfogd mit ért.
Csak mese maradt s néma zene.
Korhadt tornyokból visszhangzik neve.
VILLANÁS
Sötét szobából napfényre hozom füzetem,
s látom.
Szürkévé lettem, párom.
Már nem érzem bőröd mosolyát,
nem szagolom tavasszal a szellők illatát.
Megszoktam már, hogy élek, és, hogy szeretlek téged.
Mint második, utolsó esélyt kellene élni az életet.
Megbecsülnénk, tudom, villanásnyi léteket.
MINDENT, LASSAN
Lassan azt hiszem, mindenképp elmondtam,
azt az egy dolgot.
Egyről a kettőre soha nem érsz,
egynek lenni is éppen elég nehéz.
Soha senki nem élhet eleget,
csak törjük az éveket, mint frissen sült kenyeret.
HARMINCÖT ÉS FÉL
Harmincöt és fél,
hogy mikor lesz vége.
Harmincöt és fél,
mit tegyen, hogy megérje.
Harmincöt és fél,
mit fog még látni.
Harmincöt és fél,
de ha harminchat...
(2002. augusztus 11.)
TORKÁBÓL SZAKADVA
A halál torkából visszaszólni kíván az ember.
Milyen lehet, képeket tervel.
Félek, talán sivár, üres, s
hirtelen, - tátja száját a szemfüles.
Visszaszólni, hogy tudják az élet legnagyobb titkát.
Hogy jobban éljenek, s tudják, mitől féljenek.
Torkából szakadva, menekülnék szavakba.
JELENBE RAGADVA
A múltam megkopott,
nem látom már tisztán.
Nem tudok átbújni,
meghalványult burkán.
Fárasztó a jelenben,
gondokkal a fejemben.
Megpihenni múltamban,
lehetetlen újabban.
Ébren nyugalmat nem találok,
maradnak hát az álmok.
Ott aztán visszatalálok,
pedig más dimenziókban
járok.
2005. március
ISKOLÁM
Csak egy folyosó lett az iskola,
termei nem vezetnek sehova.
Üres sikátorok, s ha telnek,
idegeneket nyelnek el a termek,
amik már csak rideg vermek.
Elmúlt, amit adni akart, bezárultak már a falak.
Hoztam is hagytam is. Iskolám már nincs, csak iskola.
There is no god,
but good.
There is no devil,
but evil.
There is no hell,
but well.
(2005)
Néha nagyon, máskor furcsán,
ritkán ravaszabbul, valamikor eltaszítva, számtalanszor rabul,
sokszor ordítva, könnyekkel borítva.
Csak úgy magyarul.
NYUNYINAK
Szeme fényes, hatvan éves.
Szeme tele könnyel,
néha kicsurran s ő nyel.
Locsolja hőn szerető szívét,
mit úgy érez, a világ tép szét.
Mária is ő, fia is van,
még sem az ki lenni akart.
Pedig az lett, kiből egy van.
De azt hitte: csókom kifogyhatatlan.
Pedig drága Anyám megtanulhattad,
a csókokat előre megkaptad.
(2006. február)
MEZTELEN VETKŐZÉS
Elfakult betűk, kitörött tollhegyek.
Színekre kell váltsalak titeket.
Gyönyörű az élet, de túl nagy az ára.
Szaftos lelkedet fonnyadva vinni a halálba.
Fáj a tudat, ha ébred.
S ha időm engedi, az unalom élteti, mi engem öl.
Bújok, rejtőzöm sorsom elől.
Kitárt karokkal, meztelenül.
(2007. január)
HULLÁM LETTEM
Gyermekként szálltam,
holtak tengerén jártam.
Most a habok lötykölik a hátam.
Miért nem kiabáltam, míg hittem,
hogy a hang létezik a csendben.
Hullám lettem,
néha magasba reppen a lelkem,
de visszahull minden cseppem.
(2008. július 1.)
VIRÁG, FA, PLAFON
Virág, fa, plafon.
S én itt ülök kopaszon.
Virág akartam lenni,
a világ elfásított, s ennyi.
Az égből plafon lett,
a színekből hasznot vett.
Fám virágokkal teli, de csak a plafont keretezi.
Virág, fa, plafon s én itt ülök kopaszon.
(2008. október 3.)
NEM SZÓJÁTÉK!
Nem látod, hogy választhatsz,
hogy kérdésedre választ kapj!
VISSZANÉZVE
Visszanézve másfél évet.
Fámat sós vízzel öntözték meg.
(2009. december 31.)
KÉK MEZŐKÖN SUHANÓ
Pihe puha billentyűk,
párom hordozó satuja.
Vágyaim kioltó kapuja,
álmaim kihordó batyuja.
Szemeim tápláló, gömb hegyek,
alkonyat fényét édesen
tükröző szókehely.
Feketén szikrázó csoda,
hajadnak fénylő bíbora.
BETŰSOR
Hát itt vagy megint te tetű betű,
szavakat okádva tömöd a pofámba.
Az élet leckéit kikérded zihálva,
tűnj el a picsába, tollam odvába!
Tudod, hogy szeretlek, de a világ előtt megvetlek.
Ha hányatott a sorsom, tele van a sorom.
De sorba állni itt senki nem szeret.
Itt minden sor végén csak fizetni lehet.
PONT
Hát itt vagy megint te drága,
segíts gyorsan almát tenni a fára.
Elmondom én, hogy ne más tegye, mert akkor aztán megette a fene.
Kéket, vöröset azért festettem,
mert úgy gondoltam Ő van felettem.
Kezdetben csak egy volt: szimmetria.
Az időnek kellett szívatnia, hogy legyen belőle harmónia.
Az életben e rapszódia olyan, mint a harmonika,
mély és magas hangok között, cikázik a zene.
Olyan ez, mint festőnek a keze.
Érzi mit akar, tudja mire képes, e kettősség
formálja a képet.
Hát itt van, ott ez történt.
Először tükörbe bámulva, láthattam ámulva.
Csak magamban létezem, tükörképem nem lát.
Barna szemem kékké fagyott a vásznon,
bár a tükörben szőke fürtjeim is barnának látom.
Aztán a Megtörtség követte mind ezt.
Mindenben a kettős a harmadik.
Ő, Te, és Én.
Talán ennyi elég, mint támpont. Tán pont.
Ráadás
(2011. február 1.)
KÉSZLET
Széttörött a tányér.
Megragasztani lehet,
de így már nem bír oly rengeteget.
Múzeumba még mehet.
Ó te tányér mi lett veled,
ki okozta ezt neked?
Villa, kanál, tán a kés.
Na és...
Most van szarban a készlet,
nem jutnak evéshez.
Így aztán mindent
penész lep.
Kardozik a villa és a kés,
szikrák helyett száll a penész.
Fűszer kéne,
tán a só.
Talán csak egy kóstoló.
Megízlelni amit főztünk.
Mi kell hozzá, kanál, kés?
Villa talán?
Vagy csak ész.